Tokió-Edo Múzeum
Az egyik japán történelem órán az osztállyal meglátogattuk a Tokió-Edo Múzeumot. Ahogy a neve is utal rá, az 1993-ban alapított intézmény a város helytörténeti múzeuma, ami 1603-tól mutatja be a város mindennapjait. Habár nagyon sok tárgyi emléket is felvonultat (például kardok, szamuráj páncélok, kimonók, hordszékek, levelek/tekercsek és különféle metszetek) az igazi látványosság az életnagyságban felépített középkori lakások, a Nakamuraza Színház és az 1:2 méretarányú Nihonbashi-híd. Utóbbi a sógunátusban az ország legnagyobb csomópontjának számított, innen indult 5 kereskedelmi útvonal (többek között a Tokaido is), amely összekötötte a fővárost az ország többi városával. A "Minden út Rómába vezet" itteni megfelelője tehát a "Minden út Nihonbashiból indul".
Ami információ még nagyon meglepett, az az volt, hogy az 1603-ban még mocsaras, lápos vidéken található kis halászfaluból milyen gyorsan vált metropolisz, illetve, hogy hasonlóan a hollandokhoz, itt is a város jelentős területét a tengertől, vagyis a Tokiói-öböltől foglalták el feltöltéssel, mindössze pár évtized alatt. Ez a XVII. századi technikával nem kis teljesítmény lehetett. Emellett nagyon gyorsan olyan csatornarendszert alakítottak ki, amely biztosította a városban a mai mértékkel is tökéletes minőségű ivóvizet. És mivel termálvízben sem volt sose hiány, már a városlakók már a középkorban is napi rendszerességgel(!) fürdöttek.
A kiállítás egy jelentős része foglalkozott a várost ér természeti csapásokkal. A földrengések és áradások mellett az egyik legfontosabb veszélyforrás a tűz volt. Az 1657-es Nagy Tűzvész tulajdonképpen az egész várost, közte a vizes árokkal körülvett császári palotát is felemésztette. Furcsa belegondolni, hogy egy évtizeden belül a világ két legnagyobb metropolisza, Tokió és London is porrá égett. Ám míg az angolok levonták a következtetést és azt követően inkább téglából építkeztek, a japánoknak megfelelő nyersanyag híján továbbra is fával kellett beérniük. Tégla- és betonépületekre majd csak a 19. században, de főleg az 1923-as nagy kantói földrengést követően állnak át.
