Színház

Ez a hét szerencsére kicsit nyugodtabb volt az egyetemen, ezért úgy döntöttem, hogy kihasználom az alkalmat és egyik este elmegyek színházba. Szerencsém volt, mert egyrészt épp műsoron volt egy olyan darab, amit már régóta meg akartam nézni, másrészt még volt is másnapra jegy. Méghozzá annak ellenére, hogy a darabot épp 50 éve játsszák Tokióban. Így szerdán végre láthattam a La Mancha lovagját japánul!

A nagyon alapszintű nyelvtudásommal azért nem kockáztattam meg, hogy beüljek egy idegen darabra, ezért gyorsan megnéztem online magyarul is, hogy majd tudjam követni a librettót.

Amikor elérkezett az előadás estéje, semmi esetre sem akartam elkésni, mivel az Imperial Theater az egyetemhez képest elég távol van, ahol nem nagyon ismertem még ki magam. Ezért már egy órával hamarabb odaértem a színházhoz és meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy özönlik befele a tömeg. 

Miután háromszor is lecsekkolták a jegyemet és elláttak mindenféle tájékoztatással a jegyszedők, (amiből nem nagyon értettem semmit, csak bólogattam), bőven volt időm körbenézni az épületben. Egy nagyon modern épületet kell elképzelni, aminek az alaksora tele van étteremmel, és ha a 24 metrókijáratból eltaláltam volna a megfelelőt, akár pont oda is kilyukadhattam volna. Emellett a nézőtérhez vezető előcsarnok is tele van ételárusító pultokkal, kávézókkal, de ami a legfurcsább, hogy a Japánban nagyon népszerű bento boxokat is árulnak. (Előrecsomagolt ebéd, benne bármilyen főtt étellel, közte természetesen rizzsel.) Nemsokára kiderült, miért érkezett a nézőközönség ilyen korán a helyszínre. Miután megvásárolták a kis vacsorájukat, beültek a helyükre a nézőtérre és elkezdtek falatozni, iszogatni. Miután mindenki befejezte a vacsorát, a jegyszedő hölgyek kukazsákokkal körbe sétáltak és mindenki megszabadult a szemetétől. A legmeglepőbb persze az, hogy mindezek után nem úgy néz ki a nézőtér padlója, mint az például a magyar mozikban megszokott. Az embereknek nem kell térdig gázolniuk a kiömlött ételmaradékokban, mindenki szépen fel/eltakarít maga után. Az előadást pedig már jóllakottan élvezheti a közönség.

Nem tudom, hogy vajon a minél hamarabbi hazaérkezés elősegítése érdekében, de az előadások az európaihoz képest jóval korábban kezdődnek. Én 12 vagy 1 órás, illetve 5 vagy 6 órás kezdéseket láttam eddig. Ez nem éppen a legkedvezőbb időpont a dolgozók számára, ugyanakkor nem tudom, hogy rajtuk kívül ki engedheti meg magának az igen borsos jegyárakat.

Maga a darab viszont egyszerűen fantasztikus volt és minden pénzt megért. Egyrészt grandiózus, másrészt az énekesek tényleg profik voltak. Eddig azért többször tapasztaltam, hogy nagy különbség van az élő színdarabok és a CD felvételek között, de itt a mozgás, ugrálás ellenére is kristálytisztán énekeltek ki a színészek bármit. Nekem külön élmény volt, hogy Dulcinea szerepében egy olyan énekesnőt láthattam (Sena Jun), akit már korábbról ismertem és imádtam a Takarazuka női színtársulatból.

A darab végén pedig nyelvtudás nélkül is (spoiler alert!) ugyanúgy zokogtam, mint a közönség nagy része. (Az mondjuk meglepett, hogy a japánok képesek ennyire elérzékenyülni.) A tapsnál számomra egy picit hiányzott az éljenzés és kurjongatás (igaz a sírástól, nekem sem ment volna), meg persze a vastaps (ez utóbbi tényleg csak a magyarok ismerik), de helyette állva tapsolt a közönség és a végén cukin integetve búcsúztatták a színészeket.

Ha valakit érdekel, az alábbi linkeken látható a darab trailere, illetve az egyik legismertebb szám gála előadása. 

https://www.youtube.com/watch?time_continue=8&v=uDlR6yKuVQ8

https://www.youtube.com/watch?v=abN_aDoNcb4