Közlekedjünk Japánban

Bevallom, egyik legnagyobb előzetes félelmem a közlekedés volt, mivel eddig csakis olyan képeket láttam, ahol az emberek az utcákon egymást tapossák, tömegek kelnek át egy-egy zebrán, illetve fehér kesztyűs alkalmazottak tuszkolják be a mindezt rezignáltan tűrő utasokat a metró kocsikba.

Mindaz, amit eddig tapasztaltam ennek szöges ellentéte. Persze meg kell jegyeznem, hogy én alapvetően két metró vonalon közlekedem nap mint nap. Viszont még a reggel 8 és 10 közötti csúcsidőben sem tapasztaltam soha kellemetlenséget. Legrosszabb esetben állnom kellett a kocsiban, de az esetek túlnyomó többségében mindig akadt ülőhely, ami nem is baj, tekintve, hogy az első vonalon 15 percig, a másikon kb. 20percig utazom. (Ajtótól ajtóig eddig a rekordom 50 perc volt bejutni az egyetemre.)

A nagyobb problémát inkább az átszállás jelenti, ugyanis egy nagyobb csomópontnál akár fél kilométert is gyalogoltathatják az embert, mire eléri a másik vonal peronját. Mindezt labirintusszerűen, lépcsőn fel, liften le, ide-oda kanyarogva minimális tájékoztatás mellett. Azt is majdnem kivétel nélkül japánul. Ha az embernek már van helyismerete, akkor kiismerheti a liftek legmegfelelőbb kombinációját, amivel akár egy 10 perces sétát is megspórolhat. A Shiodome csomópontnál én ezt még csak egyszer találtam meg, visszafelé már nem sikerült...

Ami budapesti közlekedéshez szokott utasként számomra nagyon meglepő, az az emberek teljes nyugalma. Az itteniek ugyanis nem rohangálva, egymást lökdösve, a beszállást jelző sípszó után még bevetődve, az ajtót azért is megakasztva, majd azonnal az ajtóban megállva szállnak be a járműbe. Egyrészt a megálló területén mindenki síri csendben és egymást libasorban követve közelíti meg a vágányokat. Itt is érvényes, hogy a mozgólépcső egyik oldalán állni kell, a másik a sietőknek van fenntartva. (Annyi különbséggel, hogy Japánban a balra tarts szabály érvényesül a teljes közlekedésben.)

A peronokat elérve pedig a felfestett jeleknek megfelelően kezdenek el a várakozók sorakozni, elegendő helyet hagyva a kiszállóknak a távozásra, majd szépen egyesével beszállnak a kocsiba, ahol aztán mobiljaikba mélyedve teszik meg az utat. Az egyik legnagyobb illetlenségnek számít (és így nagyon gyorsan felfedezhető, hogy ki külföldi és ki nem) a metróban való hangos beszélgetés vagy zenehallgatás. Az ilyen utastársat kíméletlenül rendre utasítják. Ez egyébként nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a legtöbb tokiói lakosnak naponta legalább egy, de inkább két órát kell utazni naponta kétszer. Ezt az időt általában relaxálással, sőt, ha tehetik, szunyókálással töltik, meghosszabbítva az egyébként nem túl hosszú pihenőidejüket.

Maga a fizetés technikailag nem túl bonyolult, minden állomáson jegyautomaták garmadája vár, bár valami oknál fogva bizonyos funkciók csak meghatározott állomásokon érhetők el. Aki 2-3 alkalomnál többször akarja igénybe venni a szolgáltatást, már nagyon megéri ún. Pasmo kártyát vennie, ami ugyanúgy működik, mint például Londonban az Oyster card. A megfelelő összeget a gépeknél rátölti az ember, majd a megállók kapuinál a kártya hozzáérintésével történik a jegyvásárlás.

A japánok ezt a rendszert még annyiban fejlesztették tovább, hogy ez a kártya annyira multifunkciós, hogy tudok vele automatákban vagy boltokban vásárolni, de még az egyetemen is nyomtatni. Ez egyébként annak fényében különösen meglepő, hogy a japánok a bankkártyáikat viszont kizárólag ATM-es pénzfelvétre használják, vásárlásra nem.

Érdekesség még, vagy inkább sajnálatos tény, hogy Japánban nem ismerik a mi fogalmaink szerinti városi bérletet. Az ingázók számára elérhető dolgozó- vagy diákbérlet kizárólag a munkahely/iskola és a lakcím közötti legrövidebb útvonalra érvényes (persze ezt vásárlás előtt először igazolnunk kell a munkáltató/iskola által külön erre a célra kiállított nyomtatvánnyal). A kedvezmény (ami után sajnos még mindig tetemes összeget kell kifizetni) nem azért jár, hogy kedvünkre kóricáljunk a városban. A Pasmo kártya viszont nagyon okos abban is, hogy a bérletet is erre töltik fel, majd ha a kijelölt útvonalról letérek, csak a nem lefedett szakaszra vonatkozóan számítja és vonja le a költséget.

Turisták számára sokkal érdemesebb napijegyet venni, itt viszont ügyeljünk rá, hogy a metróvonalak különböző szolgáltatókhoz tartoznak (Tokyo Metro, Toei stb.), így ha az egyiknél jegyet veszünk, akkor azzal csak a hozzá tartozó vonalakat használhatjuk. Szerencsétlen esetben előfordulhat, hogy akár 3 napijegyre is szükség lehet egyazon napon.