Hiroshima 75
A képzésben, amiben részt veszek, az egyetemi szemeszterek végén van egy-egy pár napos osztálykirándulás vagy 'field trip', amelynek célja, hogy a külföldi diákokat jobban megismertessék nemcsak a közigazgatás tényleges működésével, de a helyi tradíciókkal, történelemmel és kultúrával is. Így jutottunk el január végén Fukusima prefektúrába, múlt héten pedig - a világjárvány miatt csak virtuálisan - Hirosimába. Mivel a túráknak nem elsődlegesen a városnézés a célja, hanem különféle workshopok és előadások a kormányhivatalok tisztviselőivel, a helyi önkormányzatok vezetőivel, vagy éppen érdekes szakmák képviselőivel, ez a rendhagyó online utazás igazából teljes értékű volt.
Nemcsak a helyi osztriga-farmok működését figyelhettük meg, de idegenvezetőnk és kameramenünk segítségével bejárhattuk Mijadzsima szigetét és szentélyeit, illetve a hiroshimai béke emlékparkot is. Nemcsak a kirándulás, de azt hiszem a teljes itt tartózkodásom egyik legmeghatározóbb (és egyúttal legmegrázóbb) élménye viszont a Keiko Ogura sannal való beszélgetés volt. A 83 éves Ogura san ugyanis hibakusha azaz atombomba túlélő, aki 8 évesen, 1945. Augusztus 6-án, az atombomba ledobása pillanatában 5 km-es sugarú területen belül tartózkodott. A beszámolója alapján próbálom most összefoglalni, mi történt pontosan 75 évvel ezelőtt:
1945 tavaszára Japán már jelentős veszteségeket szenvedett a csendes-óceáni hadszíntéren. A frontvonal egyre közelebb kerülésével az amerikai csapatok megkezdték a japán városok szisztematikus bombázását. A március 10-ei tokiói gyújtóbombázás (東京大空襲, Tōkyōdaikūshū) során, ami az emberiség történelmének (azóta is!) legpusztítóbb bombázása, több mint 1600 tonna bombát dobtak le a városra, porig rombolva a belváros 40 km2 -ét. De hasonlós sorsra jutott Oszaka, Nagoja, Sizuoka és még sok kisebb város is. Ennek hatására a hiroshimai helyi vezetés már számított egy közelgő támadásra és elrendelte a 2-6. osztályos iskolás gyerekek vidékre menekítését. Az elsősöket még túl kicsinek ítélték, hogy elszakítsák a családjuktól, a hetedikeseket és idősebbeket pedig már szolgálatra hívták segíteni egy másik megelőző műveletben, a házak lebontásában. Akkoriban a város épületeinek 80%-a fából készült, ezért egy esetleges gyújtóbombázás óriási kárt okozhatott volna a tűz gyors terjedése miatt. Éppen ezért bizonyos sávokban elkezdték lebontani az épületeket. Ez a taktika egyébként nem új keletű, már a sógunátus ideje alatt is ezt alkalmazták a várak közelében ostrom idején.
Mindeközben az amerikai vezetés döntésre jutott a Manhattan Terv keretében újonnan kifejlesztett atombomba bevetéséről, egyrészről, hogy Japánt a lehető leggyorsabban feltétel nélküli megadásra kényszerítsék (lehetőleg mielőtt a Szovjetúnió is hadat üzen Japánnak), másrészről pedig hogy az egész világ felé demonstrálják a fegyverarzenáljuk potenciálját. A hadművelethez először 17 potenciális célpontot írtak össze, amely lista végül 4 városra, Hirosimára, Kokurára, Niigatára és Nagaszakira rövidült. A parancs szerint az Enola Gay nevű B-29 Superfortress típusú bombázó repülőgép augusztus 6-án reggel ledobja a "Little Boy" fedőnevű 15 kilotonnás fissziós atombombát. Amennyiben a látási viszonyok nem megfelelőek, akkor a másodlagos célpont Kokura. Szerencsétlenségükre Hirosima lakói hatodikán jó időre és tiszta égre ébredtek.
Hirosimát elsődleges célpontként elsősorban a földrajzi elhelyezkedése miatt szemelték ki. Az Ota folyó deltájában elhelyezkedő kikötővárost ugyanis nemcsak a szárazföld felöl övezték magas hegyek, de a közeli szigetek irányából is. Ez a medence jellegű elhelyezkedés pedig alkalmas volt a bomba erejének fokozásában. (Olyannyira, hogy a Nagaszakira ledobott 22 kilotonnás, tehát erősebb bomba, a kedvezőtlenebb domborzat miatt végül kisebb pusztítással járt, mint a hirosimai.) Egy további érvet nyújtott a város bombázására, annak stratégiai kikötője, két hadtest hadiszállása, illetve egyesek szerint az is, hogy itt nem tartottak amerikai foglyokat.
A konkrét célpont a város közepén álló T alakú Aioi híd volt, ám az erős oldalszél miatt a bomba végül 200 méterrel odébb, 600 méterrel a Shima Sebészklinika fölött robbant 8.15-kor. A beszámolók szerint először egy óriási, vakító villanást tapasztaltak, majd a fülsüketítő robbanás után jött a lökéshullám. A robbanás közvetlen környezetében a hőmérséklet elére a 6000 Celsius fokot, így az itt tartózkodók egy pillanat alatt elégtek, vagy inkább elpárologtak. Néhány esetben a körvonalaik beleégett a környező épen maradt falfelületbe vagy kövezetbe, ezeket a foltokat hívják 'Hirosima árnyékainak'.
A hipocentrumhoz legközelebbi túlélő óriási szerencséjére épp lement a pincébe néhány iratért, de mire visszaért, már nem volt sem épület, sem város. Habár innen hazasétálva jelentős sugárzás érte, csodával határosan hosszú kort ért meg.
Egy másik szerencsés, Imori Kiyoko a robbanás pillanatában épp beért a 300 méterrel arrébb fekvő iskolájába, majd a lángok elől beugrott az iskola melletti folyóba. Habár a vízben ugyanúgy érte sugárzás, ő lett az iskola egyedüli túlélője.
Az előadónk, Ogura san aznap szerencsére nem ment iskolába, mivel az édesapja gyanúsnak találta, hogy aznap éjjel többször megszólalt a légvédelmi sziréna, anélkül hogy bármi történt volna, (aznap éjjel több amerikai felderítő is belépett a város légterébe) ezért inkább nem engedte el a gyerekeit a központtól távolabb lévő otthonukból. Habár a lökéshullám őket is elérte, szerencsére mindannyian megmenekültek.
A bomba pusztítását csak tovább fokozta a következtében kigyulladt város. Az összedőlt házak alól csak keveseket tudtak azonnal kimenteni, a gyorsan közeledő lángok miatt a romok alá szorultak legtöbbjét hátra kellett hagyni és a biztonságosnak vélt környező dombok és erdők felé menekülni.
A következő csapás pár órával később jelent meg a fekete eső formájában. A szálló pernye és radioaktív anyagok a légkörben kicsapódva csapadék formájában hullott vissza, ami a bőrrel érintkezve szintén jelentős sugárszennyezést okozott.
A robbanás következtében a 350 ezer lakosú város 70 ezer lakója halt meg azonnal, majd további 70 ezren a következő napokban. A sugárzás miatti szövődmények miatt 1950-re ez a szám elérte a 200 ezret. A Béke Emlékparkban elhelyezett szarkofágban gyűjtik az atombomba miatt meghalt emberek nevét és minden évben az évfordulón kibővítik a listát. Jelenleg 316 ezer nevet rejt a sír.
Habár a város helyreállítása azonnal megindult, három napon belül(!) már bizonyos helyeken helyreállítottak elektromos vezetékeket és utakat, a túlélőknek a betegségek és trauma mellett még egy problémával kellett szembenéznie: a diszkriminációval. Mivel akkoriban a nukleáris technológia egyáltalán nem volt ismert, senki nem tudhatta, hogy pontosan milyen egészségügyi hatásai lehetnek. Ezért a Hirosimából érkezőket egyre nagyobb gyanakvás övezte. Nemhogy munkát nem kaptak, de a házasodási esélyeik is eltűntek, hiszen a családok óva intették gyerekeiket, hogy hirosimai párt válasszanak és esetleg beteg gyerekeik szülessenek. Mindez azt eredményezte, hogy a túlélők nemhogy nem sosem beszéltek a származásukról, vagy élményeikről még a családjuknak sem, de egyenesen letagadták, hogy Hirosimában jártak.
A betegségtől való félelem persze indokolt volt, hiszen fokozatosan jelentek meg új esetek, bizonyítva hogy a sugárzás hatása nem múlik el nyomtalanul. A talán a legismertebb hibakusha Sadako Sasaki, aki 2 éves volt a bombatámadás idején. A kislány sebesülés nélkül megúszta a háborút és sokáig egészségesnek tűnt, azonban 12 évesen megállapították a leukémiát. Egy legenda szerint, ha hajtogatsz ezer darumadarat, egy kívánságod teljesül. Ezért Sadako is belefogott az origami madarak készítésébe, remélve, hogy ha sikerül befejeznie, meggyógyul. Végül 1300-ig jutott. Darvat tartó szobra szintén az emlékparkban található egy kiállító terem mellett, ahol a világ minden országából küldött origami madarakat állítják ki, mielőtt elégetnék azokat. (A sintó vallás szerint az égetés során jut majd el kívánságunk vagy üzenetünk az istenekhez.)