Fukushima 11.03.11.

Kilenc évvel ezelőtt ezen a napon helyi idő szerint 14.46-kor egy rekord erősségű földrengés rázta meg Japán keleti partját. Amiért hozzám most nagyon közel áll ez a téma az egyrészt, hogy energia politika órán a professzorom (aki annó a zárójelentést készítette az IEA [Nemzetközi Energia Ügynökség] számára) részletesen bemutatta a nukleáris katasztrófa lefolyását. Másrészről, osztálykirándulás keretében január végén pontosan ezt a régiót jártuk be, láthattuk, hogy milyen állapotban van a terület, beszélhettünk a helyi közigazgatás és önkormányzatok szakembereivel a tapasztalataikról, emlékeikről és a folyamatban lévő projektekről. Harmadrészt, pár napja került moziba a 'Fukushima 50' japán film Ken Watanabe és Satou Kouichi főszereplésével, ami bemutatja a Fukushima Daiichi reaktor dolgozóinak azon csoportját, akik az evakuálás ellenére a reaktorban maradtak, hogy a lehető legjobban mérsékeljék a károkat és a fennálló vészhelyzetet. Az évfordulóra való tekintettel ma barátokkal megnéztük a filmet, és habár a japán szövegből sokat nem értettünk, a mondanivaló nyelvtudás nélkül is tökéletesen átjött. (Nem tudom, hogy Magyarországon mozikba kerül-e a film, ha igen, ajánlom mindenkinek.)

Földrengés+Cunami+Nukleáris katasztrófa

A M9.0-es magnitúdójú földrengés epicentruma a partoktól távolabb a Csendes Óceánban, 24 kilométer mélyen volt; a legközelebb eső Fukushima prefektúrát már "csak" 6-os illetve 7-es erősségű rengések érték el. A Nagy Tóhoku Földrengés - ahogy később elnevezték - mindenidők legnagyobb japán földrengése, és 1900 óta (mióta modern eszközökkel mérik) a világ negyedik legnagyobb földrengése volt. Többek között 2,4 méterrel tolta nyugatabbra Honsút, Japán fő szigetét, illetve a Földet 10-25 cm-rel mozdította el a forgástengelyén.

Már önmagában a földrengés (és az azt követő 900 utórengés) is óriási károkat okozott, az igazi katasztrófa körülbelül 10-15 perccel később érte el a partot egy legalább 15 méter (egyes helyeken akár 40 méter) magas cunami árhullámként. Az árhullám csak Fukushima prefektúrában (főleg a part menti területeken) 15 ezer házat pusztított el teljesen és jelentősen megrongált további 82 ezret.

A legmegdöbbentőbb élményem a kirándulás során a Namie-ben szervezett buszos "városnézés" volt. Namie a reaktorhoz egyik legközelebb eső település (volt), ami a nukleáris szivárgás miatt jelenlegi is az evakuációs zóna belsejében található. Habár az évek során fokozatosan csökkentették a zóna területét, engedélyezve a lakosoknak a visszaköltözést, több mint 40 ezer ember azóta sem térhetett vissza lakásába, ahonnan egy-két csomaggal kellett a lehető leggyorsabban távoznia. Az összeomlott házak azonban továbbra is a tulajdonukat képezik, ezért az önkormányzatok (írásbeli beleegyezés hiányában) nem jogosultak lebontani és eltakarítani a törmelékeket. Így, ahogy közeledtünk a katasztrófa sújtotta övezet közepe felé, egyre inkább időutazásnak tűnt minden. A terület pontosan úgy maradt, ahogy azt a cunami hagyta maga után.

Persze volt, ahol muszáj volt mindent eltakarítani, ugyanis a nukleáris szennyezést minél előbb el kell takarítani. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fertőzött területen minden talajfelületet (termőföld, utak, erdők stb.) el kell távolítani meghatározott mélységig. Az így összegyűjtött szennyezett földet óriási zsákokba zárva ideiglenesen tárolják, és majd később kialakítanak egy megfelelő lerakó helyet.

Ellátogattunk a part menti gátakhoz is, amit az elmúlt években 1 méterrel megemeltek. Gondolhatnánk, hogy ez nem sokat fog érni a jövőben egy hasonló cunamival szemben (és igazunk lenne), azonban a vezetőnk elmagyarázta, hogy egyszerűen nincs anyagi forrás (és aránytalan is lenne ennyit rááldozni), hogy egy 15 méteres árhullámmal szemben védekezzenek, ami a statisztikák szerint minden ezer évben egy van. Ehelyett a cél, hogy a százévente előforduló esetektől védjék meg a lakosságot. Amikor rákérdeztünk, hogy mi lesz, ha mégis történne megint egy hasonló mértékű katasztrófa, a válasz egyszerűen az volt, hogy akkor kezdenek mindent elölről. Talán ebben tükröződik leginkább a japán mentalitás, ami elfogadja, hogy semmi sem állandó, a természet ellen van, hogy nem lehet védekezni, és a legtöbb, amit tehetünk a folyamatos megújulás és fejlődés.

A történtekre való tekintettel közvetlenül a partvidéken építkezési tilalmat vezettek be magánszemélyek számára, így kizárólag gyárak üzemelhetnek a parton, csökkentve az esetleges személy károkat. Emiatt jelenleg így néz ki Namie egykori, halászattal foglalkozó városrésze:

A legmegindítóbb a helyi iskola története volt, ahol a földrengés pillanatában épp a ballagás főpróbája volt. A diákok legnagyobb szerencséjére éppen egy héttel korábban ismételték át az evakuációs gyakorlatot, így amikor a szomszédok hozták a hírt, hogy 8 percen belül érkezik az árhullám, a tanárok azonnal tudták, hogy mi a teendő és az adott időre a teljes iskola már az egy kilométerre található magaslaton lévő gyülekező helyen volt. A sikerhez hozzájárult, hogy az időközben megérkező szülőknek nem engedték, hogy elvigyék a gyerekeket és ezzel megbontsák az osztályt (a szülők vagy csatlakoztak a csoporthoz, vagy később a gyülekezőhelyez találkoztak). A másik (és legfontosabb) tanulság, hogy gyalogosan menekültek. Ugyanis vészhelyzetben, ahogy mindenki autóba szállt, óriási forgalmi dugók alakultak ki, még a viszonylag kis városban is. Ahogy a forgalom beállt, a menekülési útvonalak bezárultak és az autóban ülők nagy többségét elérte az ár.

A reaktor

Talán a nagyobb katasztrófa elkerülésében közrejátszott, hogy a japán atomerőművek többségében márciusban van a szokásos éves leállás, amikor csak "félgőzzel" folyik a termelés. Ennek köszönhetően a Fukushima Daichi hat darab BWR forralóvizes reaktorából március 11-én egyet épp pár napja állítottak le, míg kettő már készen állt a visszakapcsolásra, de még nem működött. Így csak az 1-es, 2-es és 3-as reaktor volt aznap üzemben.

Japánban a legtöbb atomerőmű a tengerpartra épült, ugyanis a tengervíz szivattyúzásával tudják a legegyszerűbben megoldani a reaktor hűtését. A szivattyúzáshoz jogszabály írja elő, hogy reaktoronként minimum két pótgenerátor legyen üzemkész. A probléma jelen esetben az volt, hogy az atomerőmű minden épülete 10 méteres tengerszint feletti magasságban épült, így a 15 méteres cunami pontosan azokat a generátorokat tette tönkre, amelyek az áramellátáshoz (és hűtéshez) kellettek volna. A túlhevülés egyenes következménye az 1-es és 3-as reaktorban bekövetkezett hidrogén-gázrobbanás volt, amely során jelentős radioaktív szivárgás is történt. Emiatt volt szükség az először 20, majd később 30 km-es evakuációs zóna bevezetésére. Mindent összevetve az incidenst a 7 fokozatú INES skálán 5-ösnek minősítették, mint "külső kockázattal járó baleset".

Hogy egy kicsit pozitívabb dologgal zárjam a beszámolót, a végére hagytam a Naraha Kutató Központot, ahol volt szerencsénk kipróbálni, hogyan fest a reaktor belseje a virtuális valóságban. Mivel a sugárzás még mindig nagyon erős, a kutatóközpont célja olyan távvezérlésű technológiák kifejlesztése, amelyek segíthetnek a reaktor biztonságos lezárásában és végül lebontásában, mindezt anélkül, hogy embereket veszélyeztessenek a folyamat során. Első fázisban olyan szenzorokat alkottak, amelyek képesek voltak 3D-ben teljesen feltérképezni a reaktor belsejét, majd ezt a laborban reprodukálni. A látottak kielemzése után a szakértők meg tudták állapítani, hogy a reaktortartály mely része sérült, amihez később kifejlesztették azt a tömítőanyagot, amit szintén távvezérlésű robotok segítségével juttattak el a helyére.

Amit a kirándulás során többször, több szempontból is tapasztalni lehetett, hogy habár a régió még nagyon távol áll kilenc év után is attól, hogy az élet visszaálljon a rendes kerékvágásba, valójában nem is az eredeti állapotot akarják helyreállítani, hanem a történteket egy új lehetőségnek fogják fel, hogy valami még jobbat alkossanak. Ezért a területet a jövőben legfőképp a kutatás és fejlesztésnek szentelik, nemcsak a leszerelés és hulladékgazdálkodás, de a zöldenergia, mesterséges intelligencia és robotika területén is.