Az első nap Tokióban

A reptéren az első dolog, amin át kell ilyenkor esni az "Immigration controll" és persze a hozzá vezető óriási sor. Legalább 10 irányba lehetett sorakozni, de az egyedüli információ, ami ki volt írva egyetlen sorhoz a "without visa" felirat volt. Én úgy gondoltam, hogy nem ez a kategória vonatkozik rám, de az őrök és egyéb szortírozó személyzet nagyon vehemensen küldött ebbe a sorba. Majd egy arrébb dolgozó kollégájuk intett, hogy inkább kövessem őt, végül egy harmadik majdhogynem karon ragadva beállított egy ötödik sorba. Itt végre megnézték, hogy van vizám és kiállítottak egy tartózkodási engedélyt, a zairyu cardot (在留カード ). Mivel nagy lelkesen japánul köszöntem jó reggelt a tisztnek, úgy gondolta, hogy ezen a nyelven is folytatnám a beszélgetést. Mindenesetre csak pár dolgot kellett kitölteni meg leellenőrizni és már kaptam is a gyönyörű fényképes igazolványom, aminek a birtokában - ha akarnám - ki-be járkálhatnék Japánba.

A csomagok felvétele után jött a vámellenőrzés, amihez le kellett adni egy még a repülőn megkapott formanyomtatványt, amelyben bejelentem, hogy nincs nálam tiltott vagy a megengedett mennyiséget meghaladó termék. Nem tudom, hogy a várakozó tömegre tekintettel vagy inkább amiatt, hogy a csomagjaim be voltak védőfóliával is csomagolva, a hivatalnok minden további kérdés nélkül engedett át. (Ha ezt tudom, gondolkodás nélkül hoztam volna magammal pl. szalámit, mézet, több gyógyszert vagy más nem romló kaját is. Lelki szemeim előtt azonban végig az lebegett, hogy mindent egyesével kell majd magyaráznom a vámvizsgálóknak, mi micsoda és mire kell nekem.)

Mindent összevetve így is rendkívül gyorsan átjutottam minden ellenőrzésen és az előcsarnokban gyorsan rá is találtam a kijelölt fogadóbizottságra. Egy nagyon kedves hölgy várt az egyetemről, majd segített megvenni a shuttle bus-ra a jegyet, kikísért a buszmegállóba és megvárta, amíg felszáll az addigra a lengyel és srí lankai osztálytársaimmal már 4 főre bővült csapat.

A másfél órás buszút gyorsan eltelt, itt már én is tudtam aludni vagy fél órát. A kolihoz legközelebbi buszmegállóban pedig már egy következő fogadó kontingens várakozott kizárólag azzal a céllal, hogy kettesével betuszkoljanak minket egy taxiba, ami az utca végére vitt a koli főbejáratához.

Itt átestünk egy kb. 3 órás tájékoztatón, kitöltöttünk millió iratot (emiatt igazán nem panaszkodok, mivel pont az volt a célja, hogy nem nekem kell a bankba, önkormányzathoz és egyéb helyekre rohangálnom, hanem mindent elintéz a koli helyettem -, majd végül megkaptuk a szobakulcsot. A szobám - hát, mit ne mondjak - nagyon üresen várt. Jó, erre persze számítottam, mivel berendeztem én már egy két koliszobát Erasmus és más tanulmányok alatt. De egy üres és valljuk be régimódi, lelakott szoba sosem szívderítő látvány, főleg 48 órai nem-alvás után.

Ilyenkor nincs más hátra, mint elcaplatni a legközelebbi boltba és beszerezni a legszükségesebb dolgokat. Szerencsére a koli 5-10 perc sétára van két óriási plázához: a Tokyo DiverCity-hez és a Venus Forthoz. Az előbbi 7 emeleten, míg a másik szerény hármon várja látogatóit.

Itt gyorsan beszereztem egy hajszárítót, vízforralót és egy fordítót (amelyből persze kettőt is hoztam otthonról, de sajnos mégsem passzolt az itteni konnektorba, annak ellenére, hogy a dobozán Japán is szerepelt, mint kompatibilis ország), majd elköltöttem az első vacsorámat is.

Egy gyors kipakolás és rendezkedés után végre bezuhantam az ágyba egy röpke 13 órás szundira.

Még jó hogy másnap szabad program volt...